Jákób küzdelme – Az áldás

Arról az áldásról fogunk beszélni, amelyet Jákób olyan kitartóan kér, hogy feltételt szab az Angyalnak:

„Ha el akarsz menni, meg kell áldanod engem!”

Ami elgondolkodtat bennünket, az az, hogy Jákóbot apja már megáldotta, és ezt az áldást maga Isten is megerősítette bujdosása során, amikor világosan látszott, hogy vele van és láthatóan megáldja őt. Sőt, maga Jákób is kijelenti, hogy Isten a sikereinek alapja (1Móz 31:9). Vajon ez a kijelentés csak nyilatkozat szintjén létezik, mert ebben az elismerésben az apósa leányaihoz beszél? Talán nem volt igazán meggyőződve arról, hogy Isten áldása valaha is vele volt. Ezt a feltételezést igazolja a harcos Angyaltól kért későbbi kitartó áldáskérés.

Mi is tulajdonképpen az áldás?

Végső soron mi ez az áldás? Áldottnak érezzük magunkat? Megvan bennünk az áldás biztonsága? Vágyódunk utána? Először is, ha nem vágyódunk utána, valami nincs rendben; felül kell vizsgálnunk a hozzáállásunkat, mert akkor függetlenek vagyunk Istentől, és ez nem jó jel. Ha ezt a részt tisztáztuk, hátravan annak kiderítése, mit kezdünk ezzel a biztonsággal.

Úgy tűnik, Jákób számára az áldás Isten jelenlétének érzése volt. Ez az érzés hiányzott belőle (néha). Magadra ismersz ebben az érzésben? Vannak időszakok az életben, amikor úgy tűnik, felhalmozódnak a „balszerencsék”, szerencsétlenségek, és egymást követik. A baj nem jár egyedül, ahogy mondani szokás. És a hitéletben is körülbelül ugyanez történik.

Mintha a gonosz egy ideig tartózkodna, vagy Valaki visszatartaná, aztán egyszerre ránk zúdít mindent. Mivel az erényekkel rosszul áll, és az önkontrollal még rosszabbul, az első lehetőség kiesik. Ez azt jelenti, hogy egy angyal tartja vissza — mint a Jelenések könyvének angyalai, akik a 4 szelet tartják —, és amikor aláírt engedélye van, zajjal és súrlódással kezdődik. A döntő kérdés: hol van Isten az ilyen pillanatokban? Megfoszt-e minket Isten ideiglenesen az Ő áldásától? Nyaralni ment volna, mint ahogy Illés gúnyolta a rivális imádók hamis isteneit a Karmel hegyén?

„A veszélyes és nehéz helyek éppen azok, ahol Ő minden eddiginél közelebb van hozzánk.” — Ellen G. White

A nagy Terheket Hordozó ekkor aktívabb, mint valaha. A szenvedés elsötétíti a szemünket, mert ha megnyílna a szemünk, mint Elizeus szolgájának, látnánk, hogy többen vannak velünk, mint az ellenségek. Fordítsuk el tekintetünket a szerencsétlenségről és a veszélyről, amelyben vagyunk, és szemléljük azokat az áldásokat, amelyeket az Úr elhintett utunk egyik végétől a másikig.

Az áldás létezik, de mi nem látjuk! Az áldás Jákóbbal volt, de ő nem tudta érzékelni. Az áldás megszűnik létezni, amikor elfelejtjük, hogy az áldás ott van. És újra megjelenik, amikor emlékezünk rá. Ellen White azt is mondja: Ne aggódj többé, nehogy megszomorítsd a Szentlelket! …Az egész menny a mi jólétünkkel (áldásunkkal) foglalkozik; aggodalmunk és félelmünk pedig megszomorítja Isten Szentlelkét. Vakok az áldásokra.

Édeni látásmód és az aggodalom csapdája

Vajon az Édenben azért nyílt meg a szemünk, hogy lássuk a jót és a rosszat? Vagy hogy csak a rosszat lássuk? Az igazság az, hogy az általános hajlam az, hogy csak azt látjuk, ami rosszul alakul. Ha egy barátod 9 jócselekedetet tesz veled és egyetlen hibát, minden áldás feledésbe merül, és a fókusz csak a kellemetlen dolgon marad. És aztán vége a barátságnak. Az ilyen barátokból… jobb hiányozni. De ha az Úr adja a jót, mondja Jób, ne fogadjuk el tőle a rosszat is (még ha nem is Ő a rossz forrása)?

Barátaim, a csendes bizalom leckéje, a saját sorsunkkal megbékélt lélek (egy bajokkal teli földi sors, de aztán egy örökkévaló dicsőség), a mi gyakran zaklatott lelkünk békéje: ez az, ami kedves az Úrnak. Mert nem kell többet élnünk, mint egyetlen napot egyszerre. A teher nem nagyobb, és nem is kell nagyobbnak lennie, még ha mi magunk csináljuk is, és néha egyetlen napba sűrített aggodaloméveket élünk át.

Az isteni garancia ígérete

A mi Urunk nem téveszt meg minket: 100%-ban garantált áldást ad nekünk, ha ezen az úton járunk. És ne feledkezzünk meg a másik pontról sem: birtokba venni azt az áldást, amelyet már megkaptunk, de a vakságunk miatt nem látunk.

„Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolatait, hogy jövőt és reménységet adjak nektek.”

„Csendességben és bizalomban lesz a ti erőtök.”

— Jeremiás 29:11; Ézsaiás 30:15